A kőbaltától a „kőbunkókig” – Világbajnoki döntő: vesszőfutás – avagy a monopolhelyzetben lévő áramszolgáltató visszavág

A kőbaltától a „kőbunkókig” – Világbajnoki döntő: vesszőfutás – avagy a monopolhelyzetben lévő áramszolgáltató visszavág 150 150 Tóth Péter

Fagyos éjszaka szűk családi körben. Fűtés és világítás nélkül, egy két éves kislánnyal, egy leolvadt frizsiderrel és egy gyanútlanul kifizetett tízezer forintos csekkdarabkával.

Lendületesen tekertem hazafelé a napsütésben, amikor telefonom megcsörrent zsebemben. A készülékből feleségem sürgető hangja szól, igyekezzek haza, éppen lekötnek minket az elektromos hálózatról. Még gyorsabban tekerek, ám elkéstem végül. Nem lett meg az utolsó részidő.

12:00 Két munkaruhás férfi a fehér furgonnal épp kikanyarodott a főutcára. Nejem feldúlt arccal mutatja: kaptunk egy papírt. „Ezt a számot hívják, ha kérdésük van!” – mondta neki a végig rendkívül ridegen viselkedő áramszolgáltatós munkatárs – valóban, a lap alján kék tintával aláhúzott fekete telefonszám.

Hab a tortán: miközben kérlelte őket, hagynák fenn a vezetéket, s egy gyors telefont megeresztenének az illetékesek felé, másik kezében lobogtatta a tízezer forintos csekket. Reggel fizette be a kispostán. (Jóhiszemű igyekezetemben ugyanis tegnap megkértem, reggel szaladna át a postára befizetni ezt az áramszámlát. A csekket a napokban találtam a parkoló pályán várakozó hosszú borítékok között, s azt gondoltam, legalább felerészben kiegyenlítjük a tartozást – így időt nyerhetünk.

Tudott dolog: Aki időt nyer, áramot nyer.

Gyors telefon a szolgáltató felé. A női hang a vonalban tudtomra adja, amennyiben délután kettőig rendezem a tartozást, és igazolom emailben a befizetést, akkor valószínűleg még a mai napon megtörténik a visszakötés. (Kis halk félmondattal azonban hozzáfűzi: a cég 24 órán belül köteles visszakapcsolni a hálózatra.)

Eldördült tehát a startpisztoly.

12:45: Bepattanok az autóba, el a postára, s tizenöt perc múlva diadalmasan mutatom fel nejemnek a kis cetlit: harminckilencezer egynéhány forintot sikeresen befizettem (húszezer ellenében – amiből reggel már tízezret eleve rendeztünk.) Számlamatek. Egyes, fiam! Leülhetsz…

Ketyeg az óra – „az idő hogy lejár!” (Petőfi)

13:00: Gyorsan, gyorsan. Hamar email-ben elküldeni a befizetést igazoló csekkdarabka fotóját az ugyfeszolgalat@nkmaram.hu címre, s pár órán belül ismét lesz áramunk.

Jajj! Itt újabb akadályba ütközünk. Nincs áram, nincs itthon internet…

Az óra ketyeg… tik-takk… Mit tegyek? – Gyors mérlegelés után kocsiba pattanok, s elviharzok a szőregi pizzériába, itt automatikusan rácsatlakozhatok a wifire (máskor is dolgoztam már itt egy kis 18-as pizza mellett).

Az óra ketyeg tovább – 13:10 csatlakozom, majd elküldöm a villámlevelet.

Elégedetten dőlök hátra, s kérek egy százötven forintos kávét – gyönyörködöm a csésze pompás virágmintázatában. Várok még néhány percet – majd a korábban a szolgáltatótól kapott útmutatás szerint – ismét hívom a központi számot.

Kicsöng végre. Átesünk a szokásos pár perces „személyes adatok egyeztetése” procedúrán.

Feszült vagyok, mégis igyekszem udvariasan és higgadtan vázolni a tényállást.

A vonal végéről elégedett hang: „Igen, látom a számlát, minden rendben van a befizetéssel. Indítom a visszakapcsolási folyamatot.” (13:28)

„Jók vagyunk!” – gondoltam.

Órámra pillantok, s megnyugszom, bőven a világbajnok részidőn belül úsztuk meg. Valószínűleg este hatig visszakapcsolnak minket, s akkor nem kell éjszakára fűtés és világítás nélkül maradnunk a két éves csöppséggel a kihűlt házban.

Innentől nemigen történt semmi érdemleges, délután 5 körül bátortalan kísérletet tettem telefonon, hátha tudnak valami jó hírt mondani a furgonos kollégákkal kapcsolatban. Mindeközben megtaláltam ugye a húszezres tartozást tartalmazó ún. kikapcsolási értesítőt, amit pár napja tettem a többi levél közé a nyomtatónkra. Ezen öt napot jelöltek meg a kikapcsolás lehetséges időpontjára. Persze, hogy az első napon 11 óra után már itt is voltak a ház előtt a pajszerrel.

Vegyük át még egyszer! Öt napból az elsőn, 3 órával a munkaidejük megkezdése után már sikerült tüsténkedni. Gyorsan, szakszerűen és szenvtelenül. Hivatalosan.

Vissza az újabb hívásomhoz. 17 óra után néhány perccel azt a tájékoztatást kaptam, hogy sötétedésig dolgoznak a kollégák, tehát ma már kevés az esélye a visszakötésnek.

Milyen érdekes – morfondíroztam el magamban. Idefelé – tettre készen – három óra alatt sikerült megtenni az utat. Gyorsan, szakszerűen. Visszakötéskor merre kószálgatnak ennyit a kollégák? Már hat órán is túl vagyunk. Éppen kétszer annyi idő telt el, mégis. Mégse jön a felmentő sereg.

Mit tehetnénk? A hőmérséklet kezd barátságtalan lenni, s a konyhában már alig látni a megpucolt kerekded, barázdált diószemeket. Gyertyákat gyújtunk, majd feleségemnek eszébe jut, karácsonyról maradtak elemes fényfüzéreink. Ceruzaelemekkel pedig el vagyunk látva…

Este fél kilenc, dupla takaró alatt, középen a kis lánnyal szendergünk el csalódottan…

Ébredés hajnaltájban. Kisomfordálok a félhomályos, hűvös konyhába. A lányok még az ágyon alszanak a szobában. Addig két gázrózsát feltekerek, hátha…

Reggeli rutin. Fogmosás, miegymás.

Részemről feszült várakozás az egyre hidegebb családi házban.

Türelem villanyt terem.

Kilenckor nem bírom tovább türtőztetni magamat – újabb hívást indítok a szolgáltató felé. Kevésbé türelmesen, ám higgadtan és udvariasan kérdezem, nem lehetne-e esetleg utána csörrenteni a kollégáknak?

Merre kószál a két jómadár? – hiszen a huszadik órában járunk már. Odakinn mínusz egy és hóesés, idebent plusz tizenegynéhány fok Celsius, dupla zokni, s egy leolvadt mélyhűtő. Félig átdidergett éjszaka, félálomban.

Magam is kívülről fújom már a szolgáltató válaszát: „Huszonnégy órán belül köteles a cég visszakötni a házat a hálózatra” – hangzik a jól ismert mondat a vonal túloldaláról. Újabb zoknit veszek – a lábujjaim egészen hidegek már.

Telefonom hangos csörrenése billent ki egykedvű várakozásomból: „Itt vagyunk a ház előtt. Jöttünk visszakötni az áramot!” – hangzék, s fehér furgont láttam, ahogy kitekinték…

Ment minden, mint a karikacsapás. Udvariasak voltak, s gyorsan elpárolgott belőlem az indulat lila-fekete gőze. Nekik sem egyszerű, gondoltam. A testesebb férfi, mint valami ormótlan lóbogár, mászott felfelé félköríves szarvaival a bakancsán…

Egy szakszerű mozdulat odafent. Majd gyors fotó a villanyóránkról.

(Máskor verd be jól a patkószeget!)

Végül elköszöntünk, s elégedetten néztem az eresz alól a záporozó esőcseppeket. Odabent sárga sólámpa fénye gyúlt fel barátságosan, s halk morajlással indult be újra a gázkazán.

 

 

 

Leave a Reply