Világbajnoki döntő: vesszőfutás – avagy a monopolhelyzetben lévő áramszolgáltató visszavág
Fagyos éjszaka szűk családi körben. Fűtés és világítás nélkül, egy két éves kislánnyal, egy leolvadt frizsiderrel és egy gyanútlanul kifizetett tízezer forintos csekkdarabkával.
Lendületesen tekertem hazafelé a napsütésben, amikor telefonom megcsörrent zsebemben. A készülékből feleségem sürgető hangja szól, igyekezzek haza, éppen lekötnek minket az elektromos hálózatról. Még gyorsabban tekerek, ám elkéstem végül. Nem lett meg az utolsó részidő.
12:00 Két munkaruhás férfi a fehér furgonnal épp kikanyarodott a főutcára. Nejem feldúlt arccal mutatja: kaptunk egy papírt. „Ezt a számot hívják, ha kérdésük van!” – mondta neki a végig rendkívül ridegen viselkedő áramszolgáltatós munkatárs – valóban, a lap alján kék tintával aláhúzott fekete telefonszám.
Hab a tortán: miközben kérlelte őket, hagynák fenn a vezetéket, s egy gyors telefont megeresztenének az illetékesek felé, másik kezében lobogtatta a tízezer forintos csekket. Reggel fizette be a kispostán. (Jóhiszemű igyekezetemben ugyanis tegnap megkértem, reggel szaladna át a postára befizetni ezt az áramszámlát. A csekket a napokban találtam a parkoló pályán várakozó hosszú borítékok között, s azt gondoltam, legalább felerészben kiegyenlítjük a tartozást – így időt nyerhetünk.
Tudott dolog: Aki időt nyer, áramot nyer.
Gyors telefon a szolgáltató felé. A női hang a vonalban tudtomra adja, amennyiben délután kettőig rendezem a tartozást, és igazolom emailben a befizetést, akkor valószínűleg még a mai napon megtörténik a visszakötés. (Kis halk félmondattal azonban hozzáfűzi: a cég 24 órán belül köteles visszakapcsolni a hálózatra.)
Eldördült tehát a startpisztoly.
12:45: Bepattanok az autóba, el a postára, s tizenöt perc múlva diadalmasan mutatom fel nejemnek a kis cetlit: harminckilencezer egynéhány forintot sikeresen befizettem (húszezer ellenében – amiből reggel már tízezret eleve rendeztünk.) Számlamatek. Egyes, fiam! Leülhetsz…
Ketyeg az óra – „az idő hogy lejár!” (Petőfi)
13:00: Gyorsan, gyorsan. Hamar email-ben elküldeni a befizetést igazoló csekkdarabka fotóját az ugyfeszolgalat@nkmaram.hu címre, s pár órán belül ismét lesz áramunk.
Jajj! Itt újabb akadályba ütközünk. Nincs áram, nincs itthon internet…
Az óra ketyeg… tik-takk… Mit tegyek? – Gyors mérlegelés után kocsiba pattanok, s elviharzok a szőregi pizzériába, itt automatikusan rácsatlakozhatok a wifire (máskor is dolgoztam már itt egy kis 18-as pizza mellett).
Az óra ketyeg tovább – 13:10 csatlakozom, majd elküldöm a villámlevelet.
Elégedetten dőlök hátra, s kérek egy százötven forintos kávét – gyönyörködöm a csésze pompás virágmintázatában. Várok még néhány percet – majd a korábban a szolgáltatótól kapott útmutatás szerint – ismét hívom a központi számot.
Kicsöng végre. Átesünk a szokásos pár perces „személyes adatok egyeztetése” procedúrán.
Feszült vagyok, mégis igyekszem udvariasan és higgadtan vázolni a tényállást.
A vonal végéről elégedett hang: „Igen, látom a számlát, minden rendben van a befizetéssel. Indítom a visszakapcsolási folyamatot.” (13:28)
„Jók vagyunk!” – gondoltam.
Órámra pillantok, s megnyugszom, bőven a világbajnok részidőn belül úsztuk meg. Valószínűleg este hatig visszakapcsolnak minket, s akkor nem kell éjszakára fűtés és világítás nélkül maradnunk a két éves csöppséggel a kihűlt házban.
Innentől nemigen történt semmi érdemleges, délután 5 körül bátortalan kísérletet tettem telefonon, hátha tudnak valami jó hírt mondani a furgonos kollégákkal kapcsolatban. Mindeközben megtaláltam ugye a húszezres tartozást tartalmazó ún. kikapcsolási értesítőt, amit pár napja tettem a többi levél közé a nyomtatónkra. Ezen öt napot jelöltek meg a kikapcsolás lehetséges időpontjára. Persze, hogy az első napon 11 óra után már itt is voltak a ház előtt a pajszerrel.
Vegyük át még egyszer! Öt napból az elsőn, 3 órával a munkaidejük megkezdése után már sikerült tüsténkedni. Gyorsan, szakszerűen és szenvtelenül. Hivatalosan.
Vissza az újabb hívásomhoz. 17 óra után néhány perccel azt a tájékoztatást kaptam, hogy sötétedésig dolgoznak a kollégák, tehát ma már kevés az esélye a visszakötésnek.
Milyen érdekes – morfondíroztam el magamban. Idefelé – tettre készen – három óra alatt sikerült megtenni az utat. Gyorsan, szakszerűen. Visszakötéskor merre kószálgatnak ennyit a kollégák? Már hat órán is túl vagyunk. Éppen kétszer annyi idő telt el, mégis. Mégse jön a felmentő sereg.
Mit tehetnénk? A hőmérséklet kezd barátságtalan lenni, s a konyhában már alig látni a megpucolt kerekded, barázdált diószemeket. Gyertyákat gyújtunk, majd feleségemnek eszébe jut, karácsonyról maradtak elemes fényfüzéreink. Ceruzaelemekkel pedig el vagyunk látva…
Este fél kilenc, dupla takaró alatt, középen a kis lánnyal szendergünk el csalódottan…
Ébredés hajnaltájban. Kisomfordálok a félhomályos, hűvös konyhába. A lányok még az ágyon alszanak a szobában. Addig két gázrózsát feltekerek, hátha…
Reggeli rutin. Fogmosás, miegymás.
Részemről feszült várakozás az egyre hidegebb családi házban.
Türelem villanyt terem.
Kilenckor nem bírom tovább türtőztetni magamat – újabb hívást indítok a szolgáltató felé. Kevésbé türelmesen, ám higgadtan és udvariasan kérdezem, nem lehetne-e esetleg utána csörrenteni a kollégáknak?
Merre kószál a két jómadár? – hiszen a huszadik órában járunk már. Odakinn mínusz egy és hóesés, idebent plusz tizenegynéhány fok Celsius, dupla zokni, s egy leolvadt mélyhűtő. Félig átdidergett éjszaka, félálomban.
Magam is kívülről fújom már a szolgáltató válaszát: „Huszonnégy órán belül köteles a cég visszakötni a házat a hálózatra” – hangzik a jól ismert mondat a vonal túloldaláról. Újabb zoknit veszek – a lábujjaim egészen hidegek már.
Telefonom hangos csörrenése billent ki egykedvű várakozásomból: „Itt vagyunk a ház előtt. Jöttünk visszakötni az áramot!” – hangzék, s fehér furgont láttam, ahogy kitekinték…
Ment minden, mint a karikacsapás. Udvariasak voltak, s gyorsan elpárolgott belőlem az indulat lila-fekete gőze. Nekik sem egyszerű, gondoltam. A testesebb férfi, mint valami ormótlan lóbogár, mászott felfelé félköríves szarvaival a bakancsán…
Egy szakszerű mozdulat odafent. Majd gyors fotó a villanyóránkról.
(Máskor verd be jól a patkószeget!)
Végül elköszöntünk, s elégedetten néztem az eresz alól a záporozó esőcseppeket. Odabent sárga sólámpa fénye gyúlt fel barátságosan, s halk morajlással indult be újra a gázkazán.
Leave a Reply