Levélről, lombról és némaságról.
Amiről a mindenségnek szólnia fáj.

Miről álmodik a szél?
Amitől mindenki egy másnak látszik
tegnapi hajnalokról, s holnap majd a máról.

Boldogabb az ember, ha a csendben él.

Mitől lobban el egyszer minden néma vágy?
Tébolyodott táncosok
toroznak benned is cinkosan.
Telhetetlen, vetetlen véres ágy.

Mitől tűrhetetlen az igaz, s mégiscsak – meddig ég?
Macskaszemprizma a kör-forgó sarkcsillag.
Rajzolhatatlan, elmálló messzeség.

Miről álmodhat a puszta táj? Tavaszról ősszel. Kedves.
Télben a nyár csókjáról.
Percek alatt libbent el arcodról a báj.

Miről suttoghatsz, ha fáj?
Semmiről, mindenről. Akármiről. Egy-Másról.
Bolondgombáról kerekerdőn.
Szerkezeti rendről vagy kicsavart csigaházról,
cserépdarabokról, ős-neandervölgyi csontokról.
Újra meg újra felvakart sebekről
s vérszomjról
vakvilág-háborúk csatazajáról.
Képtelen képletekről.
Esetleg matematikáról.

Sírj könnytelen-könnyeket felém!
Szórj aranykincseket a disznók elé!
Szólj hozzám és takarózz belém!

Nehéz fájdalmad végül súlytalanná simul benned
s megmarad nekünk az emlékcsók és a Remény.

Gyöngykoszorúk fénye tükörben
Szerethetetlen szeretők
Illatos szirmok,
Levél.
Erezetek puha kézfejeken.
Mélységes kék érzések
Az értelem hűvös falait
döngető tekintetek.
Széllel táncoló vérforraló
pipacsmezők.
Igazságtalan igazságok.
Szomorú léptű emelkedők.
Érzések, önzések, lángok.
El nem csókolt csókok
tágra zárt szavakban
Bűbájos bókok.
Kedvhozó Kedves életnedvek
Mézízű gyógyfüveink
legszebb csokrai.
Önmaguktól megszépült virágok.
Titkos Titkaink
Temetővirág-
ágyásain
Szenderülő álmok.
Sugárzó anyagok, energiafelhők.
Ropogós fáradt vánkosok
alvó fejek alatt.
Férfiakat elégető kemencék
Gyermeknek meleg ételt adók.
Átkarolók, bezárók, ölelők.
Életsokszorozók.
Napsugárvirágzás
mosolygó rétek fölött.
Isten éltessen
ember szeressen Benneteket!

Akkor egyszer meghalok majd én is
Akkor egyszer dalolni fognak a néma fák
Akkor egyszer elmegyek a szép mesékbe
Akkor egyszer éjfélt harmatol a rózsaszál
Akkor egyszer én majd Téged többé nem szeretlek
Akkor egyszer elszárad majd nő, szirom, levél, virág
Akkor egyszer elcsitulnak a bűvös vágyak
Akkor egyszer elpihen a könnyűvérű báj
Akkor egyszer minden lélek Egy egész lesz
Akkor egyszer újra megölelhetem Apám
Akkor egyszer eltemetnek végre engem
S az égbolt tiszta kékben csendesül talán.

Ez igazi ősz
Vöröses feketén szikkadnak törpefejű vadalmákká a büszke dáma rózsafők.
Sötétebb és csendesebb most minden.
Sós esőscseppekből szirmozódnak még mélyebbé az ázott tócsák.

Ez igazi ősz
Egy árnyalattal halványabban ragyognak feléd a levél-lángkoronák.
S a fáradt bokrok alatt egykedvűen gubbaszt a némaság.
Észrevétlen húzzák kalapjukat mélyebben szemük elé a gombák.

Ez igazi ősz
Vadgalambjaid szelíden mondják egymásnak a „burukk – burukkot”.
Barázdált agyú dióhéjak záródnak keményebbé és tömörebbé.
Vastag falak mögött őriznek mindent mi jóízű mámor.

Ez igazi ősz
Meredek falú hasadékká vénülnek szépséges szemeid alatt az aprócska vonalak.
Távolodik tőled minden a harsogó nyárból, s távolról megszépül ismét csak a tavasz.
Pókhálósodó emlékképé szakadozik lassan a mindenség-napvilág.

Ez igazi ősz
Barna falevélcsónakon siklik tova a néma képzelet. Ég veled.
Sekély tócsaszag fehéres gőzöket lengedez reggelente az elszáradt virágok felett.
Álmaid – ha voltak is – mind elmúltak. S nem láthatod többé gyermekien szépnek a világot.

Ez igazi ősz
Deresedő hajnali réteken magányos fák állnak kétfelől egyenes sorfalat.
Sárba ragadt út, s hideglelős fénysugár. Valakinek valami nagyon fáj.
Igazi ősz. Aprócska, fekete pók. Cipeld csak nyugodtan tovább a válladra rajzolt kereszted.