Október 3.
Tegnap művésznapom volt, hibátlan teljesség, életes élet. Makón beszélgettem művészetről, emberekről, és házakról, színes textilszálakból szőtt székelykapukról, és reményről. Alkotó emberekkel találkoztam.
Egyre jobban megismerem Makót, a helyiek azt mondják “kis város”, persze idézőjelbe is csak én teszem, ők ugyanezt macskakörmök nélkül jegyzik. Rossz szó a kisváros – van egy lekicsinylő mellékzöngéje -, az emberek szerényen, csak úgy mellékesen fűzik hozzá, félhangosan miközben a cipőjük orrára néznek. Tetszik tudni, itt mindenki ösmer mindenkit.
Kis város nagy emberekkel, békebeli épületekkel, büszkén “őző” lokálpatriótákkal, a szegedieknél szögedibb embörökkel. Persze, hiszen mi, szegediek tudjuk, hogy Makón (és Vásárhelyen) nálunk még jobban őznek. Galamb József, Ford T-modell, makói hagyma, és Makovecz – legföljebb ezek juthatnak az utcaember eszébe Makóról. A tájékozottabbaknak felrémlik valami József Attila makói éveiről, és Pulitzer Józsefről, a művészeknek Kubinyi Anna varázslatos szőtteseiről. Tegnap a művésznő lányaival a József Attila Múzeum kiállítótermében beszélgettem. Színes varázsszőnyegek domborművei között kávéztunk, jó társaságban, messze, a felhők fölött.
Beszélgettem egy idősebb grafikussal, igazi alkotóval, a művésznővel. Azt mondtuk egymásnak, hogy nincsenek véletlenek. Kiegészítette azzal, hogy mindennek oka van és célja, amivel mélyen egyetértettem. Ildikónak fiatal volt a mosolya, és amikor lefényképeztem, még inkább megszépítette arcát a boldogság. Évtizedek alatt rajzolta Makó legszebb, legérdekesebb házait nagykönyvébe, egy helytörténész alaposságával, szép ívű ceruzavonalakkal, finom tónusátmenetekkel, ős-makói szívveréssel. (Jót beszélgettünk, végül kaptam tőle egy dedikált könyvet ajándékba.)
Vaksötétben vezettem hazafelé, Ferencszálláson eltűntek az út menti standokról a tökök, és a hagymás zsákok. Októberben hamarabb sötétedik, gondolom fél hétkor a háziak már odabent esznek. Szőregen fényorgia fogadott, a körforgalommal, Bányaiéknál négy szelet süteményt vettem, itthon meleg étel és tiszta ágy várt. Udvarunk megtelt a szomszédban sült szalonna illatával, ami a diófa lombja fölött elkeveredett a kékes kéményfüsttel.
Madarak ültek a Hagymaház előtt a mészkőből faragott posztamensen. Rajta a nőalak szobrát egykori művésztanárom alkotta – a művésznőnek tanára, édesanyámnak pedig osztálytársa volt a Tömörkényben. (Évekkel ezelőtt a világ legszebb érmét is megvéste.)
Galambok búgtak a napsütésben, párok sétáltak kézen fogva, a kerékpárok féloldalukra dőlve pihentek, milyen szelídek a madarak, gondoltam. Nincsenek véletlenek, a vadgalambok Makón szelídek, és a lombok között napsugarak égnek. Galambvárosban őszi oka, és örökkévaló célja volt tegnap a szépségnek.
Leave a Reply