2016. december 27.
(…)
Végre volt egy nap, amikor pihenhettünk. Délelőtt sétáltunk egyet a falu szélén. Kamilla nagyot aludt a babakocsiban, miközben csodáltuk a kopár december végi napsütést. Tar ágú fák álltak távolabb néma őrt. Le fogom rajzolni őket. Fekete tussal. Ecsettel kell majd elmosnom itt-ott a feketeséget. Szürke tónusú kép lesz.
Daisy ünnepi hangulatban
„Sokat ígér, keveset ad.”
Mennyire szépséges volt idén még ez a fekete karácsony is nekem. Itt lenn – a tál alján – a táj barna és szürke foltoktól egynemű-tarka, s ilyenkor legkevesebb a kék. Távolabbról egészen kopárnak tetszik. Nekem akkor is ez a legszebb vidéke a nagyvilágnak. Az Alföldön végül mindig megnyugodhatsz, ha nyughatatlan képzelettel áldott meg a teremtő.
Rajzolni fogok. S nem biztos, hogy „csupán” tájat és virágokat. Nem biztos, hogy fekete tintával, s csupán vékonyabb ecsettel – fehéren feketét.
„Azt gondoltam eső esik
pedig a szemem könnyezik
az én szemem sűrű felhő
onnan ver engem az eső..” (népdal)
Oka van azoknak a napoknak, amikor szürke eső esik fehér hó helyett decemberben. Mert mindennek oka van, és célja. A Mindenségnek is oka van. S célja, akár az életednek. Csak idejében, és a megfelelő irányba kellene a célt kitűznöd magad elé.
Szépségesen szomorú volt ez a szürkés, esős, besarazott december. Tavaszt hozott a télbe. Tegnap ismét ezt éreztem, amikor könnyedén toltuk a zöld babakocsit a keskeny, néptelen utcákon. Kamilla jóízűen aludt egy bő órácskát, s mi ezalatt halkan beszélgettünk – apró kis semmiségekről.
(…)
Szépséges dolog az élet. Amikor már azt hiszed nincs tovább, mindig van kiút. Azt hiszed, Te sohasem kapod meg az ajándékodat, s végül mégiscsak hozzád kerül, ami mindig is hozzád tartozott. Körkörös a napvilág. Természeti törvényszerűség, hogy a Forrás és a Torkolat között körkörösen ismétlődik minden. Minden.
(…)
Pár perce sírást hallottam Kamilla szobája felől. Orsi mellette fekszik. Van ott egy nagy szivacs, amin ilyenkor együtt álmodozhatnak tovább. Kis szoba nagy álmokkal.
Kis ország, határtalanul nagy álmokkal. Ez az én országom. Kis virág. Végtelen, illatos, színes szirmokkal. Igaz világ, mert tiszta. Tisztaság és tisztesség.
„A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.” (Fekete István)
Bár nem szokásom, ma lehet, hogy mégiscsak visszafekszem egy órácskára. Sohasem lehet tudni. Lehunyom szemeimet, s meglátom ismét a végtelent. Nyakamig húzom a ropogós takaróm, s elálmodozom a napvilágról. A jövőnkről álmodom. Nyári kertről és búzavirágok kékjéről a mezőn. Álmodom, pedig ébren vagyok.
(…)
Szépséges dolog az élet. Ha kedved szottyan rá, vastag fürdőköpenyedbe burkolózva kisétálhatsz a fekete éjbe, s beleszippantasz egy jókorát a tiszta téli csöndbe. Vagy felkapcsolhatod a kis sárgafényű só lámpádat, és felüthetsz egy számodra igen kedves könyvet az éjjeli szekrényedről. Esetleg kibotorkálhatsz a sötét konyhába némi elemózsiáért. Hallgathatod a kakasok dalait a szomszédból. Vagy fekhetsz némán az ágyban moccanatlan. Megvárhatod, hogy visszaringatózz az álmaid közé. Kinek-kinek mértéke szerint.
Buszmorajféle tompa búgás bal felől. A nagy útról. Tik-takk.
Egyenes, aszfaltos út. Elágazásokkal és kisebb, kanyargós-szövevényes mellékutcákkal. Bár az igazi kígyózó vonalú „közök” Szentmihályon vannak.
Az előbb egy angyal szállhatott el felettem. Hallottam nesztelen könnyű suhanását. Egy szempillantás alatt lett csend, majd tovább zakatolt utána mindenben a minden. „Zsibbadt erek útjain a vér…” (Radnóti) Lüktetés, vérkörzés, örök nagy igen-nem körforgás. Élet. Szeretem.
Leave a Reply