avagy “Messze ringó kettő-pont nulla” és más régi históriák.
Haladjunk hátulról “Előre”! …1989. Tanévzáró ünnepély a nagy iskolában – a Földmíves utcában. Engem is kihívtak a könyvjutalomért és az oklevélért. Ekkor még éltanuló voltam. Őszintén. Azonban már valahol a mélyben éledezett bennem valamiféle lázadó dac. Az ünneplős nadrágom szárát egy vastagabb vörös zokniba húztam. Faarccal álltam az első sorban én, az egytől nyolcig kitűnő.
Milyen kár, hogy akkor még nem létezett a Kazali-díj. Kaphattam volna egy bronz plaketett s némi pénzdíjat. (Vagy mégsem, hiszen a plakettet majd csak bő tíz évvel később véstem gipszbe, s öntettem ki bronzból Pesten az iskolánk számára…) Mindegy is már.
– 2130-as számú Hámán Kató úttörőcsapat víígyázz! – Zászlónak tiszteelegj! – A nagy pillanatunk ünnepélyességén – és büszkeségeink esztétikai értékén – sokat ronthattam a féltérdig húzott, vastag, vörös frottír zoknimmal.
“Kis kendőmnek három sarka…büszkén kötöm a nyakamba…”
…itt villan be egy másik jelenet. Szintén a nyolcvanas évek végén járunk Balatonkenesén az úttörő táborban. A zászlófelvonáskor pontlevonást kapott a “Lomha víziló” őrs. Miattam. Az éltanuló otthon felejtette a vörös nyakkendőjét. Bocsánat, ez bűn? Egy mindenkiért, mindenkit büntetünk egyért. No, mindjárt az elején pontlevonás (!) mert otthon hagytam a vörös nyakkendőm. Ugyanitt minden áldott reggel zenés ébresztő. A “Birkadiszkó” bégetésére majd leestem az ágyról ijedtemben. Néhány álmos pillanat múlva már hajts ki a két faházsor közé. – Balra át! Sorakozó. Magas tartás, törzsdöntés, karkörzés. Indiánszökdelés – vagy amit akartok…
Este a még mindig éber pajtásoknak – némi pénz befizetése ellenében – korszerű kultúrprogram lehetősége. Diszkóhajó a nagy tavon. Opus. Sláger? Gyanús! “Levelet kaptam lájf! Nánáánánánáá…” -erősen törtük az angolt. Mi még oroszból fordítottunk a Lenin műfordítói versenyen..
Majd Szarvason szintén a nyolcvanas években – s ugyancsak faházakban – egy másik nagy kaland – a horgásztábor. Itt volt egy olyan kunszt, ahol egyre csak távolabbról kellett célba találni. Ügyetlenségi verseny. Persze nem kislabdával. Az orsós (fenekező felszerelés) végólmát kellett különböző színű körökbe juttatni. Lóbálod magad előtt a botod, s vagy sikerül vagy nem. Többnyire nem. Az egy méter átmérőjű piros és sárga körökre határozottan emlékszem, meg az idegesítő koppanásokra, amikor nagy ritkán végre sikerült betalálni valakinek a célba.
Ugyanitt a faházak mögötti bűz: csonti- tenyésztés rothadó haltetemekkel. Hajmeresztő históriák.
Az egyik nevelőt a mindig roppant találékony ifjúság a “Busafejű” névvel illette…A legmélyebb nyomot azonban Erdei Attila – akkor már azt hiszem világbajnok – sporthorgász bemutatója hagyta bennem. Nemcsak szakmai profizmusa miatt. Tízes damillal, spiccbottal akasztott, fárasztott, s terelt türelmesen a parthoz egy szép tükörpontyot. Óvatosan kiemelte, majd annak rendje s módja szerint lemérte a hosszát. A ponty azonban 29 centiméterével éppen csak a bűvös harminc alatt maradt. Méreten aluli volt. A világbajnok nyugodt, finom, rutinos mozdulattal visszaengedte a vízbe. Többen rosszul lettünk ettől a mozzanattól, mi ugyanis ilyenkor egy erősebb, taposó mozdulattal éppen méretessé nyújtottuk volna a halunkat. Hiába. Fiatalság bolondság. Minden valószínűség szerint mi sportszerűtlen horgászok voltunk…
folytatás következik pár nap múlva: Farkas Berci az Úttörőházban!
Leave a Reply